Van, hogy elmúlik minden. Eltűnnek a szavak, a fájó gondolatok, a bennünk lévő tüzek, és a féktelen lángok. Nem tudjuk pontosan, hogy mikor, de azt érezzük, hogy megtörtént.
Bennem sincs már várakozás, nincsenek remények, csak elrejtett talán igaz sem volt emlékek. Egyszerűen elmúlt a rezdülés. Már nem kínoz senkinek sem a hiánya, nem érzek késztetést eszeveszett cselekedetekre sem. Már józan a szívem és újra nyitott a lelkem.
De ez nem ment könnyen, sokáig tartott mire ide elértem.
Nem tudom mikor történt, hogy összetörtem magam, hogy egyik hibából a másikba estem. Futottam a remélt boldogságom felé, de végül mindig csak a könnyek maradtak. Mindenki hagyott elesni, nem maradt kapaszkodó, amikor kellett. De már nem fájnak a sebek, csak elvétve, ha épp nagyon megpiszkálnám.
Közhely, de igaz, hogy az idő tényleg segít. Először vontatott lassúsággal telik ugyan, és sokáig csak azt érzed, hogy nehezen kapsz levegőt, és kétségbeesetten keresed a jelét, hogy újra találkoztok. De egy idő után ez is megszűnik. Eltelnek a hónapok, nélküle. És már nem számolod, mióta nem láttad, már nem érdekel, mikor beszéltetek utoljára, már a töredékre is, amik ráemlékeztettek, csak közönnyel tekintesz.
Mondhattam volna, hogy nem adok esélyt, mert épp darabokban a szívem, de nem tettem. Hagytam, hogy átmenetileg enyhítsenek a boldogtalanságomon. De elszálltak a hónapok, elillantak a lehetőségek, továbbálltak a percekre itt maradt emberek, akik, végül nem tettek hozzám semmit, csak elvettek belőlem. Megéltem a kudarcokat, de megéltem a sok jót is.
És túléltem, és túlléptem mindenen, kiszakadtam a múltból, magam mögött hagytam az embereket, akik egykor számítottak, és akiknek én viszont nem számítottam. Talán mégiscsak kellettek ezek a tapasztalatok, hiszen ha ezek nincsenek, most nem lennék ilyen erős.
Az elengedés, azt jelenti, hogy nem ámítjuk magunkat többé, nem mondjuk, hogy de, nem keresünk kifogást, egyszerűen csak hagyjuk, hogy ne gyötörjön tovább az, ami egykor annyira fájt. Kilépünk és továbbállunk. Csakis így sikerülhet. Beletörődünk, hogy nem volt a mienk, hogy nem ez volt a tündérmesénk.
Már nem akarok senkit. Most jó így. Egyedüllétre vágyom, s én sem akarok búfelejtő lenni, sem átmeneti megoldás. 🙂
Amikor jönni fog valaki, akkor úgyis érezni fogom. Akkor lesz újra láng és lesz újra őrült, idegtépő várakozás, és lesz küzdelem és sok-sok lélekmelengető pillanat. A legfontosabb pedig, hogy majd lesz szerelem. De ez most nem az én időszakom, ez a jövőm része.
