A nem gyógyuló sebek

Tudod, hogy már nem fáj, de mégis ott van és emlékeztet arra, hogy megtörtént. Hogy veled történt meg. Mutatják a hegek, az apróbb horzsolások, a soha be nem gyógyuló sebek.
Jól vagyok, mondogatom magamnak, talán többször, is mint kellene. A sérülések, melyeket mikor kaptam felszisszentem, vagy épp csak könnybe lábadt a szemem, de a testemen, némán zokszó nélkül tűrtem, csak a lelkem darabkái hasadtak meg több részben, vagy egészen.

Egyszer majd elmúlik, nem tudod kitörölni, de tudatosan elteheted egy olyan rendhagyó emlékdobozba, ahonnan csak akkor jön elő, ha utána nyúlsz, vagy ha mélyre ásva megkeresed.
Egy emlékfoszlányba kapaszkodok. Összeolvadt minden, már nem tudom, hogy mi történt vagy mi az, amit csak én képzeltem. Visszaemlékezve olyan, mintha egy film lenne, aminek csak részleteit láttam, próbálom összerakni a kirakóst és értelmet keresni abban, ami talán csak az én fejemben él.
Nyár este, könnyű álmok, francia hangulat. Lebegni vágytam, mámoros, bénító pillanatokra. De a valóság összemosódott az édes buborékos pezsgő ízével.
Minden volt talán, csak nem igaz. Két test egyszeri, soha vissza nem térő pillanata, melyet talán a múltba néző szem is letagadna. Egyszer csak jöttél, vagy épp ott voltál, vagy nem is, én voltam épp ott neked. Bármelyik más lány is lehetett volna, talán akkor, az ő emlékei lennének most azok, amik az enyémek.
Tudatosan próbáltam elnyomni azt a napot, azt az éjszakát. Meg sem történt, mondogattam magamnak, hátha akkor nem fáj. Nem így akartam, veled nem. Tévedtünk, hibáztam.
Keressem a kifogásokat? Mi lenne a tökéletes magyarázat. Nincs magyarázat, józanság sem volt, és belátható következmények sem. Lélektelenség volt. Tudattalanság, egy eszméletvesztett kavarodás a részemről.
Beléd sodródtam, a korábbi sebeket újra felhorzsoltam, neked csak egy kaland voltam, pedig akkor, amikor jöttél, már épp a gyógyulásról álmodtam.