A lelkem nyugodt, de a múltam és az emlékeim kuszák. Évek óta írok verseket, és most közeledik a kötetbemutató, kiadnak egy verses kötetet, amiben amatőr kortárs írók írtak, és nekem is szerepel benne öt versem. Ezek a versek, nem a boldogságról szólnak, és nem is a szerelemről. Egyszerűen csak az űrről és a fájdalomról, a magányról, amit bennem hagytak.
A verseimet alapvetően két típusba sorolom, írtam azokról, akiket szerettem, és azokról, akik megsebeztek valamilyen módon.
Most joggal mondhatom, hogy boldog vagyok, szeretek, és engem is viszont szeretnek. Erről nekem nehezebb írni.
Írni, mindig is jobban tudtam összetört állapotban, talán így próbáltam helyreigazítani a lelkem és a szívem darabjait. Kutattattam, és egymás mellé tettem az emlékeket kerestem a hibákat, azt, hogy én hol és mit rontottam el, miért nem kellettem. Vagy talán csak, azt, hogy miért csak nekem fájt az este vagy épp a reggel.
Könnyebb papírra vetni, azt, ami fáj, mint azt, ami boldoggá tesz. Mert a boldogságot megéljük, nem, pedig leírjuk. Akkor szeretjük a jelent, a pillanatokat. Máskor, pedig megpróbáljuk kitölteni a hézagokat, megmagyarázni a fájdalmat, körülírni a szomorúságot, és vigaszt találni arra, ami összetört.
A szívemet sosem tudtam becsapni, de már elfogadtam mindent, megéltem ezt a sokfajta érzést, többször is tévedtem, és hagytam magam megsebezni, erre emlékeztetnek is a hegek, de egy valami sosem hagyott el, és ez a hitem volt.
A hitem abban, hogy egyszer fog jönni valaki, akiért nem nekem kell harcolnom, akinek a figyelméért nem kell megküzdenem, aki önmagamért szeret, aki meglát engem, nem, pedig csak átnéz rajtam, aki óvva ölel, és ölelve óv, aki minden tökéletlenségemmel együtt tökéletesnek lát.
Már nem bánt a sok emlék, mert versek születtek belőlük, és a sok rossz tapasztalat után, végre jó következett. Méghozzá számomra a legeslegjobb. 🙂
