Ősz volt, elmúlt a keserédes, magányos nyár, amiben a szellő sem fújdogált, ahol a nap is csak égette a lelket, és mégis hideg, remény nélküli szíveket hagyott maga után.
Búcsúszavakat sem kaptam, hiszen már az nem divat, eltűnni viszont, ott hagyni ágon maradt emlékeket, padlón hagyott érzelmeket, fáradt megviselt lelkeket, játszva tenni meg lehet.
Félretettem mindent, eltakarítottam a fájó egyedül milliószor átrágott tetteket, a szerep nélküli önmagamat játszó életre vágytam, de vártam, hogy a sötét felhők elálljanak az utamból.
Szeptember volt, hónapok óta nem kellett már semmit bánni, az idő sem perzselt már sebesre, elengedtem azokat, akik nem mondták, hogy bánatomra gyógyírt jelentenek.
Fogtam a félig kiradírozott, többször összegyűrt megviselt és átforgatott szavakat, és amiket csak lehetett papírra vetettem, és hirtelen a bánat összemosódott a múlttal, új kapuk nyíltak meg a lelkekben, rám ragyogott a szerelem.
Nem kérdezte mi vagy ki bántott, miért volt haragosom ez a világ, csak fényt adott, de azt, rengeteget és újra álmodta velem az életemet.
Kezében van a kezem, ölelése óvva véd, és nem érhet már semmi szívfájdalom, mert ő velem van, a szíve az enyém és a szívem az övé, szeret feltétel és kérdések nélkül, bókol, amikor csak teheti, vele jobb ember lettem, de általa lett teljes az életem.
Van nekem egy összefoltozott, de újra kiadott szívem, és van álmokkal tűzdelt irányt módosított életem, de a legfontosabb, hogy az akadályokat nem egyedül kell vennem, hanem azzal az emberrel, akivel leélném az életem.
