Vannak emberek, akik csak átfutnak az életünkön, nem agyalunk sokáig a miérteken, gyorsan túlesünk azon, hogy már nem része a mindennapjainknak, hirtelen eltűnt, talán kicsit megéreztük, de tudatosan nem bántott minket a hiánya. Míg mások, hacsak rövid időre is, de valami szokatlant hoznak az életünkbe, és később rájövünk, hogy nem csak az volt más, hogy ő ott volt mellettünk, hanem mi változtunk meg abban a pillanatban, hogy ő mellénk került. Aztán hirtelen eltűnik, nem jön többé, nem keres, az élete másfelé evez, ahogy a mienk is máshova tart, és már nincsenek érintkezési pontok, nem marad kapaszkodó, és nem értjük, hogy mi történt, miért hagyott nyomot bennünk a hiánya. De egy pontot rájövünk, hogy a múltunk nem tartozik hozzá a jelenünkhöz, a jövőnkbe pedig már nem is fog helyet kapni.
A múltunk, a tapasztalataink, az érzéseink, és ez az állandóan változó körforgás, ami az életünk félig tudattalan, úgy hiszem, hogy a sorsunk irányít, de egy-egy ponton mi döntünk a sorsunk felett. Tehát, azt, hogy milyen is az életünk azon csak mi tudunk változtatni, de, hogy kilép be az ajtón és, hogy ki távozik, az már valahol rajtunk felettünk álló dolgokon is múlik.
Amikor egy emberrel a sorsunk összefonódása hirtelen közös életúttá válik, akkor tudjuk biztosan, hogy jó felé megyünk. Váratlanul közös lesz az irány, és ha voltak is akadályok, azok valahogy eltűnnek az utunkból. Elkerülő nincs, csak egyenes út.
Gyakran eszembe jutott, hogy vajon miért nem célirányos olykor az életünk? Miért kell hibából-hibába esnünk, nem a megfelelő emberekkel találkoznunk, ha nem ők lesznek végül az életünk legfontosabb részei? Miért kell a fájdalom, a csalódás, a könnyek, miért kell a remény? És, hogy mi ezt honnan tudhatjuk előre?
Aztán rájöttem. Amíg csak céltalanul, de a jóra vágyva botorkáltam az életben, akkor az utamba is olyanok kerültek, aki vagy szintén cél nélküliek, vagy épp hirtelen az életük egy pótolható részévé váltam, és nekik ez így jó volt, de az ő utukba csak véletlenül sodródtam. Ezt ők tudtak, bennem csak később tudatosult.
Tudod, honnan tudom, hogy már nem mellőzhető útvonalakon sodródok, kihagyható emberek mellett? Onnan, hogy nincsenek bennem fölösleges kérdések, nincs benne miért, nem fájnak a szavak, a valóságot látom, és szeretem, és megvan a legfontosabb dolog, ami közös mederbe terelt minket, a lehető legjobb időben, mert enyém a boldogság, és mienk a szerelem.
“Szeretni nem annyit jelent, mint egymás szemébe nézni, hanem azt jelenti: együtt nézni ugyanabba az irányba”
